Április végén végre megjelent a Portishead oly régóta várt harmadik albuma, melynek nemes egyszerűséggel a Third címet adták. Vajon meghaladható-e az eddigi életmű? Vajon tudnak-e a 10 éve várt lemezzel valami izgalmasat létrehozni? Ezek a kérdések foglalkoztattak a Third hallgatásakor. A válasz: igen, meghaladható és igen, tudnak.
A Portishead a '90-es években kiadott két lemezzel örökre beírta magát az elektronikus zene történetébe: mindkét album zseniálisan sikerült és azóta igazi klasszikussá váltak. Manapság is elő lehet őket szedni, frissességük, ötletességük, hangulatuk még 2008-ban is bőven megállja a helyét.
Az évezred után a trip-hop duó alkotói válságba kerültek (bár azért külön-külön készítettek lemezt), lényegében semmi aktivitást nem mutattak egészen 2005-ig. Akkor már lehetett tudni, hogy dolgoznak az új lemezükön. A Third megjelenése előtti hónapokban hetente cikkezett róluk a brit zenei sajtó: lényegében bármit csináltak, abból hír lett. Kétségtelen, hogy nagyok voltak az elvárások az anyagot illetően, de nagy hatású előadóknál már csak így van.
A trip-hop halott, a Portishead él!
Az egyedi, mással össze nem téveszthető hangzásukat megőrizték. A Third esetében - mint ahogy az eddig megjelent Dummy és Portishead című albumok esetében is - ötletes, kísérletezős anyagról beszélhetünk, amely előremutat és nem a már oly' sokszor hallott megoldásokkal, sablonokkal dolgozik. Megfoghatatlan hangzás, melyet máshoz nem is nagyon lehet hasonlítani, csak önmagához.
Senki ne gondoljon hatalmas dologra, itt a kis részletek, az okos, néhol meglepő váltások, a minimalizmus és bonyolultság ellentétének a megfelelő összhatása miatt emelkedik ki a többi hasonló (vagy hasonlítani akaró) mű közül. Bár ha belegondolunk, akkor talán mégis hatalmas dolog ez.
A trip-hop halott (sokak szerint, bár azt nem tudjuk egészen pontosan, hogy mikorra is tehető a halál időpontja), mégis azt mondanám, hogy ha a '90-es években ismert műfaji sajátosságokat nézzük, akkor egyvalamiben azért rá lehet húzni erre is a trip-hop jelzőt. A lemez hangulata depresszív, klausztrofóbiás, néhol vágyakozó, néhol elfáradt és zavaros. Nálam ez a trip-hop.
Bármikor bármi történhet
A nyitódal, a Silence végig olyan, mintha ki akarna teljesedni, de végül mégsem teszi: csak várod, hogy kitörjön, mint egy vulkán, de mégsem teszi. Már jó párszor végighallgattam, mégis mindig várom a csúcspontot: olyan ez, mint amikor egy filmben tudjuk, hogy a végén meghal a főhős, mégis minden alkalommal reménykedünk, hogy túléli.
A dalokat sokféleképpen lehetne csoportosítani, mégis a legszembetűnőbb különbség az lehet, hogy néhány dal az erős alapokra és a zajos hangokra épít, míg a többi inkább Beth Gibbsons gyönyörű hangjára és az akusztikus gitárra (Hunter, Nylon Smile, Deep Water). A két csoport között pedig ott van a Small: gitárral és énekkel kezdődik, majd átcsap egy erőteljes kavalkádba, ahol már a torz gitárok és a bonyolult ütemek uralnak mindent. Majd újból ének és újból őrület! és aztán hirtelen vége. A dalszerkezetet felejtsük el, nemcsak ennél a számnál, a többinél is. Bármikor bármi történhet.
A legfelkavaróbb dal a rockos We Carry On, a régi Portishead dalok hangzását pedig a Plastic adja vissza a legjobban (nyomokban még a Small is). Az első kislemezdalnak tökéletes választás volt a Machine Gun: a programozott, géppuskaszerű ütemével és minimalizmusával a leghúzósabb dal a lemezen. A személyes kedvencem ennek ellenére a Magic Doors a zongorával, a skótdudaszerű háttérrel és a szinte követhetetlen alappal.
50 perc, 11 dal
50 percnyi zene 11 év után. 50 percnyi utazás egy olyan zenei világba, ahol még nem jártunk. 50 olyan perc, ami pillanatok alatt elszáll és újból akarjuk azt az 50 percet. 11 tökéletesre csiszolt, átgondolt, nem tölteléknek szánt dal. Beth Gibbsons mással össze nem téveszthető hangja, az ütemek kiszámíthatatlan bonyolultsága, a hangzás piszkossága, kiforrottsága összeáll egy olyan kerek egésszé, amit csak a Portishead tud.
Első hallgatásra talán kicsit nehezen befogadható a Third, a 4-5. hallgatás körül már kezd meggyőzni, amikor meg már tizedszerre pörög végig, nem is nagyon akarunk mást hallgatni.
Tehát kell neki egy kis idő, hogy az ember megszokja. Viszont erős a gyanúm, hogy még évek múlva is elő lehet venni és akkor is találunk benne érdekeset, valami mást, amit eddig még nem vettünk észre. A nagy kérdés: vajon ennél is tud előremutatóbb anyagot összehozni a Portishead? Talán nem kell rá várnunk újabb 10 évet, hogy kiderüljön. De ha kell is, meg fogja érni.
(zene.hu, 2008.05.10.)
kommentek