Úgy álltam neki a Crystal Method Divided By Night című új albumának, hogy napokig csak egy számot voltam hajlandó hallgatni róla. Azt viszont repeatelve, sokszor.

Pedig nem rossz, de erre csak a harmadik nap jöttem rá, mikor háttérből hallgatva (értsd: fejhallgató a fejen, ordít ezerrel és közben dolgozol, tehát nem figylesz rá) végigfutott párszor az egész anyag és közben a lábammal ledoboltam az alattam lakó plafonjáról a vakolatot, majdnemcsak....

A Crystal Methoddal kapcsolatban mindig is vegyes érzelmeim voltak. Nem szól mellettük, hogy amcsik, és nemcsak azért mert nem igazán rajongok a "szabadság földjéért", hanem mert az amcsik igazából csak ugatják az elektronikus zenét. Persze van szabályt erősítő kivétel (bár most igazán jó példa nem jut az eszembe), de valljuk be, a tengerentúlon inkább a rockhoz, a raphez és a pophoz értenek. Már amennyire.

Ami viszont a CM mellett szól, az a bemutatkozó anyaguk, a '98-as Vegas olyan trekkekkel, mint a Busy Child, a High Roller, a Bad Stone és természetesen a harmadik műszakos Keep Hope Alive. Az utóbbi bizonyítja, hogy ha elkapják a fonalat, akkor nagyon ütős zenét is képesek kiadni a kezük közül.

Aztán a 2001-es Tweekend már csak egy gyengébb másolata volt a bemutatkozó anyagnak, dübörögtek a durva alapok, gyűrődtek a burkológörbék, torzultak a hangok, de hiába, valahogy unalmasra sikerült. Aztán valahol itt elvesztettem az érdeklődést a duó iránt.

A következő Legion of Boom című stúdióalbumuk előtt még kiadtak egy mixelemezt (Community Service), amely egy rádióműsorukon alapult, utána pedig ennek a folytatását (Community Service II), majd egy filmzenét is összehoztak a London című filmhez, sőt még a Nike-nak is készítettek egy újabb mixelemezt (vagyis nem unatkoztak), míg végül elérkeztünk a legújabbhoz, a Divided by Night-hoz.

Ha nem röppen fel a híre egy lehetséges Szigetes fellépésnek, akkor feltehetően még a fáradtságot sem veszem, hogy letöltsem a frissen megjelenő anyagot és még így is kellett egy csali. A csali ezúttal Matisyahu volt, aki van annyira furcsa arc, hogy érdemes legyen meghallgatni a CM-mel közös trekkjét. Így került végül a vinyóra az album.

A kezdő-címadó tétel egyből a lemez leggyengébbje, egyszerűen semmilyen....aztán a Dirty Thin egy fokkal jobb, az elején még unalmas, aztán a kiállás körül már alakul, majd egy kicsit megint elhagyja magát, de csak azért, hogy a végére húzzon, mint a picsa.

A Divided By Night legjobb száma mindenképpen a klippel is megtámogatott Drown in the Now, melyet az imént említett, ortodox zsidó kinézetű reggae-előadóval, Matisyahu-val készítettek. Imádom, az ilyenektől fog tönkremenni a hallásom. Tipikus, csak csutka hangerőn hallgatható, nagyon bólogatós, nagyon megmondós Crystal Method-cucc. Bár tegyük hozzá, hogy a zsidó srác szövegelése nélkül sokkal nehezebb lenne eladni...

A következő, Kling To The Wreckage csak arra jó, hogy tovább lehessen léptetni, főleg hogy az azt követő Smile egy aljasmód jó zene: lassú építkezés, zajból kreált effekt, mély, émelyegtető basszus, gyűrődő-lapuló hanghullámok, pitchelés fel-le, lightos dallam; nem egy korszakalkotó szám, de a lemez másik csúcspontja.

A Sine Language szintén korrekt, csakúgy mint a Come Back Again, ami a gagyi első része ellenére meglepetést is tud okozni a furcsa érzéseket keltő oldszkúl-rave betétjével. Tutira benne marad a playlistben.

Még az albumzáró Falling Hard is érdekes néhány hallgatás erejéig, a köztes számok viszont megintcsak semmilyenek. Na jó, a Blunts and Robotsnak például jó a címe, de ennyi.

Összességében azért örülök ennek a lemeznek, ha másért nem a Smile és a Drown In The Now miatt. Ez van, a srácok néha elkapják a vonalat és akkor összedobnak 1, max 2 húzós nótát. Ez persze kevés, de még ha lesz néhány stúdióalbumuk, akkor lehet majd egy igazán fasza bestof-ot összeállítani a tizennéhány év munkásságából. Na, azt majd érdemes lesz megvenni.

Mondjuk azért szívesen meghallgatnám a Keep Hope Alive-ot a Szigeten. Hiába, a régi emlékek...