Kötelező egyhetes pihenésemet a Meat Beat Manifesto Autoimmune című lemezének többszöri végighallgatásával kezdtem.
Az orvosi utasítások betartásának felügyeletét ellátó barátnőm szerint ennek a zenének a hallgatása pont annyira pihentető, mintha kimentem volna a hóba stillel fát vágni...
Bizonyos fokig igaza van: Bob Marley munkásságának felidézése bizonyára jobban hozzájárult volna a felépülésemhez, de nem hagytam magam lebeszélni: a sötét szobában fekve (mivel a feladatom a szemem pihentetése volt) valami újat, valami durvát akartam hallgatni.
A Meat Beat Manifesto nem egy mai banda: 1987-ben alapította Jack Dangers és Jonny Stephens, első albumuk (Storm the Studio) pedig '89-ben jelent meg, miután stúdiójuk leégett és elveszett a bemutatkozó lemezük anyaga. (Néhány évvel később a Armed Audio Warfare című korongon megpróbálták a tűzben megsemmisült anyagokat újraírni - így az az érdekes helyzet állt elő, hogy a debüt lemezük igazából a második.)
Azóta pedig szorgalmasan jelentetik meg munkáikat, az Autoimmune a 9. stúdióanyaguk (ez mellett persze adtak ki dj-mixet, remixlemezt). A Meat Beat Manifesto zenéjére a kezdetektől jellemző a sötét, durva, ipari hangzás, a techno, a dub és a mindenhonnan összeszedett hangminták alkalmazása. Most visszanézve meglepően friss és még manapság is vállalható zenéket hoztak össze már a '80-as évek (!) végén is. Legtöbben talán a Mátrix soundtrackjén találkoztak a csapat nevével, pedig figyelemreméltó munkássággal rendelkezik az MBM.
Tömény, sűrű, szinte áthatolhatatlan
Az Autoimmune egy nehéz hallgatnivaló. Sötét, tömény, ipari, szanaszéjjel tört ütemekkel, húzós dubstep basszusokkal, dubbal, raggával és egy kis hiphop beütéssel. Monoton és száraz. Ennek ellenére mire elértem a végére, máris bőszen kerestem a csapat régebbi albumait (megjegyzem nem nagyon találtam, ha valakinek van esetleg biztonsági másolata MBM lemezekről, keressen meg, pls!).
Az első és az utolsó szám (az International és az International Reprise) szépen keretbe foglalja az egész anyagot. A Daddy Sandy-vel közös I Hold The Mic! (amiről egyből Todd Terry Resolution című lemeze ugrott be) még aránylag letisztult, a hiphop és a jungle határán egyensúlyoz. Aztán a Hellfire-rel már kezdik kimutatni a foguk fehérjét: jellegzetes basszus (amit azért többször viszonthallunk még a lemezen), kiállás nélküli tömény elektronikus cucc, aminek tökéletes folytatása a soron következő Less.
A Solid Waste - amin Z-Trip működik közre - kezdése alapján akár valami régi Chem. Brothers is lehetne, kifejezetten jó kis szám - a hiphop-os darabok közül a legjobb (I Hold The Mic! sem rossz, de a Young Cassius nagyon nem tetszett), ám a lemez legkiemelkedőbb darabjai inkább a dubstep felé hajlanak: nemhiába a Lonely Soldier-t és a Guns N Lovers-t választották ki az Autoimmune két kislemezének: odavernek nagyon.
A harmadik kedvenc tétel pedig a 62 dub, ami egy lassan építkezős, szétesős, laza szerkezetű dub, a lemez csúcspontja. Az albumra még egy ambient tétel is felkerült: a Colors of Sound egy igazi hullámforma-bemutató - oszcillátorokkal álmodó hangszobrászoknak kötelező.
Összeségében nem egy rossz lemez az Autoimmune, biztosan beszerzem a csapat régebbi lemezeit is. Kicsit úgy érzem, hogy méltatlanul nem foglalkoztam a Meat Beat Manifestóval az elmúlt 15 évben. Ezt pedig be kell pótolni.
kommentek